Emlékszel még arra amikor kisgyerek voltál és anyukád nem hallgatott meg? Nem figyelt rád, mert fontosabb dolga volt? Mikor neked valami nagyon fájt és őt nem érdekelte. “Csak ne hisztizz, maradj csendben és viselkedj! Ne idegesíts, erre most nincs energiám!” Nem kapcsolódott hozzád, a fájdalmadhoz, hanem elutasított téged.
Vagy arra amikor apukádnak szerettél volna megmutatni valamit amit épp most tanultál, vagy rajzoltál, de ő nem volt ott, vagy nem figyelt rád mert a munka fontosabb volt? “Most nem érek rá, menjél szépen játszani!” Nem kapcsolódott hozzád, az örömödhöz, hanem elutasított téged.
Az elutasítás fájdalmát élted meg minden egyes alkalommal.
Ez a kapcsolódási vágy bennünk marad és mivel az elutasítottság fájdalmát nem akarjuk átélni többé, igyekszünk ezt a vágyat kielégíteni így vagy úgy… Általában keresünk az életünkben valakit, akivel “behelyettesítjük” a szüleinket, sokszor még pótanyának és pótapának is nevezzük őket. Azt gondoljuk, mennyivel jobban jártunk így, sokkal jobbra “cseréltük” az eredetit. Fontos, hogy ők figyeljenek ránk, hogy tőlük megkapjuk azt, amit gyerekként a szüleink nem tudtak megadni nekünk.
Gyakran társunkként választunk nőként “pótapát”, férfiként “pótanyát”, de persze más kapcsolatunkban is megjelenhet ez, akár munkahelyi, baráti, üzleti vagy családi kapcsolatainkban is.
Egy ideig nagyon jól működik, mert egymás sérüléseire reagálva tudattalanul választjuk pont egymást, gyógyír vagyunk a másik fájdalmára. Viszont ha erre nem vagyunk elég tudatosak és nem dolgoztuk fel kellően a gyerekként átélt fájdalmainkat valószínűleg olyan embert választunk, aki szintén nem képes vagy hajlandó kapcsolódni. A megélésünk pedig ugyanaz lesz, pontosan ugyanaz mint kisgyerekként…
Ugyanazt a mély fájdalmat és elutasítottságot éljük újra, amit a szüleinkkel. A teljes elzárkózást és elutasítást. Meg sem hallgat, egyáltalán nem érdekli a te nézőpontod, egyszerűen csak kizár téged egyik pillanatról a másikra, anélkül, hogy történt volna bármi ami ezt indokolta volna.
És ugyanúgy ott maradtál egyedül az érzéseiddel, mint az a kisgyerek akire nem figyelt senki. Aki egyedül játszott csendben, benne pedig rémisztő érzelmi viharok dúltak amikkel nem tudta mit kezdjen.
A családállítás egy nagyszerű eszköz arra, hogy a gyerekként átélt ehhez hasonló fájdalmainkat feldolgozzuk és az ilyen helyzetekre tudatosak tudjunk lenni, felismerjük a mintát és ne emésszük magunkat felnőttként egy ilyen helyzetben.
Megértjük, hogy mennyire értékesek az életünkben azok az emberek, akik szintén képesek és hajlandóak kapcsolódni hozzánk és az érzéseinkhez. Lehetőségünk van azt is megtapasztalni, hogy mekkora fájdalmat okozunk másoknak azzal, ha mi zárkózunk el, meg sem hallgatjuk, hanem elutasítjuk őket.
Fotó: ajandekotlettar.hu