Kapcsolat vagy Kapcsolódás

Azt mondják, hogy kevesen olyan szerencsések, hogy megtalálják egy élet alatt a Valódi Társukat, akivel megélhetik a Kapcsolódást, az Egységélményt. 

Én ezt máshogy látom… szerintem az esélye mindenkinek megvan erre, sőt biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozik azzal az emberrel élete során akivel ezt lehetősége lenne megélni. A kérdés csak az, hogy valóban akarjuk-e ezt?  Akarjuk-e eléggé, azaz mit vagyunk hajlandóak – nem, nem képesek -, hajlandóak megtenni egy ilyen kapcsolódásért!

Először is hajlandó vagyok-e megismerni önmagam? Azokat a részeimet, amik kevésbé népszerűek? Amelyik manipulál, zsarnokoskodik, irigy, hazudik, bizalmatlan vagy naív? Hajlandó vagyok-e egyáltalán elismerni, hogy nekem is van ilyen részem, vagy játszom a jókislányt, a szentfazekat? Mert ha magamnak hazudok, akkor másnak is és én is csak arra számíthatok, hogy nekem is fognak. 

Tegyük fel, hogy erre hajlandó vagy, éveken keresztül foglalkozol intenzíven önismerettel – na nem azzal a rózsaszín csili-vili áldásos csakfénymegszeretetvagyok fajtával – hanem azzal az igazi fájdalmakkal és félelmekkel szembenézős, bőgős terápiással….

Ez után jön a következő kérdés, hogy hajlandó vagyok-e megnyitni a szívem… illetve vállalom-e azt a fájdalmat ami azzal jár, hogy megnyitom a szívem? Mert olyan szépen hangzik ez, hogy nyisd ki a szíved… de arról kevesen beszélnek, hogy ez bizony fájdalommal jár. Amíg a felszínen elvagyok, rihegek-röhögök, néha kicsit még sírok is… az semmi. A szívünket legtöbben általában elég fiatalon megtanuljuk bezárni, mert szüleinktől ezt láttuk, hogy ők így “kezelték” a nehéz érzelmeket. Nyitott szívvel átengedni magunkon az érzéseinket nagyon kevesen tudjuk ösztönszerűen. A jó hír, hogy ez is tanulható és döntés kérdése. El kell fogadnunk, hogy akkor is a szüleinkhez tartozunk, ha mi megengedjük magunknak a valódi érzéseinket!

Amikor már erre is hajlandó vagy, akkor – tapasztalataim alapján – azt javaslom az legyen a következő lépés, hogy megtanulod vissza is zárni – borzasztó fájdalmas és felesleges dolog mindig nyitott szívvel járni-kelni – szóval inkább szíved ajtajának zsanérjait olajozd, hogy könnyen tudd nyitni és zárni és csak az arra érdemeseknek nyisd meg.

Miután ezt a képességet is elsajátítottad hajlandó vagy-e elengedni a társadalmi és/vagy családi nyomást, miszerint ennyi idősen már illene házasnak lenni, gyermeket vállalni stb.? Hidd el nem maradsz le semmiről, a te gyermeked is ugyanúgy fog szeretni és ordítani mint azoknak akiknek már 5 éve megszületett… maximum belehajszolod magad a nagy sietségben egy olyan házasságba, amiben sem te, sem a házastársad nem lesz boldog és nem egymás békéje, hanem problémája lesztek. 

Nagyon észnél kell lenni, mert amikor már nagyon meg akarunk állapodni és úgy érezzük sok mindent megtettünk már azért, hogy legyen egy Valódi Társunk, akkor hajlamosak vagyunk magunkat is becsapni és megállapodni valaki mellett akivel valójában nem is vagyunk boldogok!

Amikor már ezzel kapcsolatban is tisztán látsz és elfogadod, hogy minden a maga idejében történik vagy nem történik, elmész egy pár randira, hogy azért az esélyt megadd, ne zárkózz el – ezekből lesznek majd a Bettina egypercesek – , majd eljutsz oda, hogy ha ez a választék, akkor egyedül sokkal boldogabb vagy! És ez annyira felszabadító érzés, hogy körbe sem tudom írni! 

Ezek után már nemet mondasz a randikra, nem akarsz ismerkedni, csak élvezni az életed, ami egyébként annyira jó, hogy néha még magadtól is irigyled! Ekkor egyszer csak jön valaki… aki tudom ki, de ismerni mégsem ismerem és a legnagyobb megdöbbenésemre jó a társaságában lenni, meg akarom ismerni… olyan amilyen még senki nem volt eddig…. Olyan mint én csak nem Nő hanem Férfi… Ő az én Nőiségem Férfi párja. 

Itt kezdődik a neheze…. Mersz-e a saját megérzésedre hallgatni vele kapcsolatban? Meg tudod-e különböztetni magadban a félelmeid a megérzéseidtől? Tudod-e a helyén kezelni amikor mások a saját félelmeiket mondják el neked jó szándékkal? El tudod-e különíteni magadban, hogy milyen érzés az ami az enyém és mi az ami nem? A sok csalódás után el mered-e hinni, hogy ez tényleg valami nagyon más minőségű kapcsolódás és nem valami illúzió? Mersz-e bízni és ki mered-e nyitni a szíved? El mered engedni a kontrollt és csak tapasztalni a jelen pillanatot? Persze mindemellett észnél lenni és figyelni, de bele is engedni magad ebbe a teljesen új élménybe? 

Ez annak aki még nem tapasztalt ilyet elsőre nagyon ijesztő… megjelenik a félelem, hogy elveszek a másikban, megszűnök én lenni… félek az elvesztésétől, a hiányától, a lelkemben keletkező űrtől amit maga után hagyhat. 

Hogy hajlandó vagyok-e szembenézni ezekkel a félelmekkel? A fájdalmakkal amik egy ilyen kapcsolódással járnak? A nehéz érzelmekkel amiket ez magával hoz? IGEN! Hajlandó vagyok! Mert ehhez foghatót még soha nem tapasztaltam. Soha nem éltem még át az Egységélményt ilyen formában valaki mással. Soha nem tapasztaltam még, hogy egy Valódi Társsal milyen igazán egy csapatot alkotni és együtt szárnyalni. 

Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy kaptam egy ilyen lehetőséget! 

Te mit vagy hajlandó megtenni azért, hogy ezt a kapcsolódást megéld?